Sokan vádolják manapság a gyógyítókat. Én csupán közülük vagyok egy, semmivel sem különb, mint bárki más.
Mégis: talán érdemes belegondolni, vajon miért van az, hogy míg egy „normális” ember csupán napi nyolc órát dolgozik, mi akkor is helyt kell, hogy álljunk, amikor legszívesebben a puha ágyban pihennénk, vagy sajgó tagokkal kell továbbmennünk, mert mi is csupán emberek vagyunk, és sajnos a betegségek is, az öregedés is utolér bennünket, éppen úgy, mint bárki mást.
Akármilyen furcsán is hangzik, szeretek dolgozni.
Talán azért van ez, hiszen a munkám nem csupán munka; hivatás, hobby, és életcél is egyben.
Több, mint 30 éve dolgozom egészségügyben, de még mindig izgalomba hoz egy érdekes eset, vagy egy nehéz, kihívást jelentő feladat, ami nem a napi rutin része. Sokszor napokig készülök egy-egy nehéz, társbetegségekkel megáldott beteg altatására, érzéstelenítésére. Ilyenkor nem vagyok rest, előveszem a már porosodó könyveket, s felütöm őket, vagy nekiállok böngészni az interneten a legújabb tudományos munkákat, a gyógyszertant. Munkám tehát nem ér véget a kórházban. ott napi átlagban 10 órát töltök, plusz az a heti átlagban másfél ügyelet, ami további 28 óra. Ez testvérek közt is 78-80 óra egy héten.
Sok? annak tűnik... mégsem az. Paradoxon: szívesen csinálom, hiszen élvezet számomra.
Otthon háztartás, három gyerek. Este kilencre talán ágyban vannak, akkor tanulhatok, vagy valamelyik hobbymmal foglalkozhatom.
Nos: a vádak alapja, hogy sokat dolgozunk. Mindenki azt találgatja, vajon miért? Sokszor ér bennünket az a legtöbbször méltánytalan vád, hogy ezért mi ellenszolgáltatást kérünk, vagy várunk a betegektől. Higgyék el, a legtöbben nem ezt a mentalitást képviseljük!
Csupán a belső hajtóerő működik másként bennünk, azt hiszem, az a vágy, hogy segítsünk másoknak, másokon.
Talán nem is értheti ezt olyasvalaki, aki soha nem próbálta. A jutalmat nem az anyagiakban kell keresni: a szívünk mélyén rejlik.
Nem kérjük, mégis milyen sokat számít gyógyult betegeink mosolya! Feledteti velünk mindazokat a kudarcokat, amiket tudományunk határai, gyógyításunk véges volta miatt átélünk.
Bizony, bizony, másoknak segíteni jó: mert melegít odabenn, s mindennap ad hajtóerőt ahhoz, hogy felkeljünk, s mosolyt varázsoljunk az arcunkra. Mert ha hiszik, ha nem: a mosoly varázslatokra képes!
Lélek, s mosoly nélkül ne próbáljon gyógyítani senki, mert eleve kudarcra ítéltetett!
A csoda másik fele abban a csapatban rejlik, amelyhez tartozhatom. Büszke vagyok a Kollégáimra! Igen, így nagybetűvel. Mert minden nehézség ellenére sikerül embernek, s gyógyítónak maradni. Mert minden sorscsapás és nadrágszíjhúzás ellenére sokan vannak köztünk, akik mindig kiállnak nemcsak az igazság, hanem a beteg érdeke mellett is. Nem számít, mibe kerül. Nem számít, vajon visszakapjuk-e az ellenértékét, akár kórház szinten, akár egyéni szinten.
Aki pedig a miértekre kíváncsi: Erről a földről nem vihetünk magunkkal sem hatalmat, sem anyagi javakat, sem sikereket, sem semmi olyasmit, ami kézzel fogható. Egyetlen dolog van, amit azon a bizonyos határon majdan átvihetünk:
a szeretet.
Nem csupán munkahely tehát: kicsit a családom, kicsit az otthonom, s mindenkor az életem része a gyógyítás.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Archívum
