|
Hippokratész
NeMo - dr Nemessányi Mária © 2009.06.07. 01:30
Személyiségét felidéztem már az ókori görög orvoslásnál is, és nevéhez fűződik az orvosi eskü eredeti formája, amelyet a mai világ modernizált. Nevéhez számos legenda fűződik, és munkássága felbecsülhetetlen. Ám a neve alatt megjelent papiruszoknak csupán egy részét írta személyesen, utódai és követői folytatták mesterművét.
Jelen összeállítás egy része tehát már megjelent honlapom orvostörténeti részében, ám egészében itt állítok emléket eme nagy ókori tudósnak és gondolkodónak.
Hippokratész életművének rövid összefoglalása:
Kos szigetén született i. e. kb. 460-ban, az orvostudomány megalapítójának tartják.
A 72 könyvből álló Hippokratészi Gyűjtemény (Corpus Hippocraticum) orvosi elméleteit és tapasztalatait foglalja össze, míg bölcseleteit az Aforizmák címen megjelent írásában olvashatjuk.
Elmélete szerint négyféle nedv van a testben: a vér (sanguis), a sárga epe (chole), a fekete epe (melaine chole), és a nyálka (phlegma), amelyeknek eloszlása, aránya nem csak az egészségre, de a vérmérsékletre is hatással vannak. Ez alapján született a 4 ismert személyiségtípus is: a szangvinikus, a kolerikus, a melankolikus, és a flegmatikus.
Komolyan foglalkozott az egészséges életmóddal, táplálkozással, a dietétikával, a természetes medicinákkal, a gyógyításban a mindenre kiterjedő (környezet, időjárás, tünetek stb.) megfigyelést kiemelkedően fontosnak tartotta.
Legfontosabb alapelve az erkölcsi tisztaság, és az orvosi etika betartása volt. A Hippokratészi esküt minden végzett orvos leteszi mind a mai napig.
Hippokratészt az orvostudomány megalapítójának tartják, az ókorban egyenesen Aszklépiosztól, a gyógyítás istenétől származtatták. Annyi bizonyos, hogy ősi hagyományokkal rendelkező orvoscsaládból származott.
Hippokratész kósz (Kos) szigetén született, Rhódosz és Kisázsia között, néhány tengeri mérföldnyire Knidosztól, ahol egy másik, a kószival versengő orvosi iskola működött.
Apja Hérekleidész, kiváló orvosként olyan tekintélyre tett szert, hogy egy legenda úgy tudta, ősei között volt Aszklépiosz és Héraklész. Anyja Phainareté volt.
A Hippokratész név talán ezt jelenti: "erős, mint a lovag". A "Nagy" Hippokratész névrokona két kortársa: a khioszi matematikus, és az athéni tábornok. Felmenőihez hasonlóan őt is orvos-papnak szánták, és már tizenháron éves korában apja és nagyapja mellett tanult, ez utóbbi egyes forrásokban I. Hippokratészként szerepel. Nem könnyű dolog rekonstruálni a kószi mester életrajzát a számos fönnmaradt legenda alapján.
Ismeretes, hogy vándororvos volt, habár működéseinek legfontosabb színtere Kósz volt. Trákiában és Thesszáliában is tevékenykedett, azt azonban nem tudjuk, hogy gyógyított-e Athénban is, bár a legenda neki tulajdonítja az athéni pestis leküzdését. (Egyébként e híres járványról kiderítették, hogy valószínűleg más, nem pestis jellegű betegség volt.)
Sokat utazott, széles körű gyakorlatot folytatott, s elméletét a tapasztalati megismerésre alapozta. A neve alatt fennmaradt írásokat tartalmazza a „Corpus Hippocraticum” (Hippokratészi gyűjtemény), bár a gyűjtemény nem minden darabjának hitelessége igazolt. Egyik legjelentősebb munkája az „Aphoriszmoi” (Aforizmák), amelyek bölcseleti intelmek, s amelyek közül több mind a mai napig élőként fennmaradt. „Peri arkhaiész iétrikész” (A régi orvostudományról) című művét Platón is idézi, mivelhogy filozófiájának természettudományi alapokat adott. Felfogásának lényege a gondos megfigyelésen és feljegyzéseken alapuló tapasztalati tudás nagyrabecsülése, és a környezet döntő fontosságának felismerése volt. A gondos megfigyelést fölébe helyezte az elméleti spekulációknak. A megfigyelésekből vont le következtetéseket az egyes betegségek lefolyására és kritikus napjaira vonatkozólag. Kidolgozta a betegvizsgálat módszertanát. Részletesen leírta egyes betegségek (tüdőgyulladás, gyermekágyi láz, epilepszia) tüneteit. Felvilágosult látásmódját tanúsítja, hogy a „Szent betegséget”, az epilepsziát nem holmi démonok ártó hatásának tartotta, hanem az agy egy bizonyos megbetegedésének. „Peri aerón hüdatón topón” (A levegőről, a vizekről és a helyekről) című műve az általános emberismeret föld- és néprajzi kiteljesedéséhez járul hozzá irodalmi téren és eszközökkel. Hangsúlyozta a természet gyógyító erejének szerepét. Nagy jelentőséget tulajdonított az egészség megőrzésében a helyes táplálkozásnak és a testmozgásnak.
Hippokratész minden betegségben a négy testnedv – haima (vér), kholé (sárga epe), melankholé (fekete epe), phlegma (nyálka) – aránytalan eloszlását, az éltető testnedvek hibás keveredését látta (humorálpatológia). A gyógykezelésben pedig a legfontosabbnak a szervezet ellenálló képességének növelését tartotta, ártalmatlan módszerekkel. Meggyőződése szerint az orvosi működés alapja az erkölcsi tisztaság, az orvosi etika törvényeinek megtartása. Hippokratész irodalmi alkotásait elsőként a görögül író római orvos, Galénosz magyarázta a császárkorban.
Forrás:
(1) Wikipedia ,
(2) Sir Dark birodalma
Hippokratész műveiben (pl Aforizmák) olyan gondolatokat találunk, melyekből még a mai orvostudomány is meríthet. Érdemes néhány érdekesebb töredéket idézni:
- Az élet rövid, a mesterség hosszú, az alkalom elillan, a tapsztalás csalóka, az ítéletalkotás nehéz. Nemcsak arra van szükség, hogy mi magunk helyesen cselekedjünk, hanem tennünk kell róla, hogy maga a beteg, segédeink és a körülmények is részt vegyenek a gyógyítás munkájában.
- A gyógyításnál mindig a beteg személyiségéhez, alkatához és szokásaihoz kell igazodni.
- Amikor erős fájdalommal járó betegséget gyógyítunk, számolnunk kell azzal, hogy mennyire szorong a beteg, és képes-e összeszedni magát, illetve hajlamos-e a gyávaságra és a gyengeségre.
- Úgy gondolom, hogy az orvoslásból - tulajdonképpen minden más tevékenységből is - teljesen ki kell rekeszteni a véletlent: a siker és a kudarc kizárólag azon múlik, hogy helyesen vagy helytelenül cselekedtünk-e.
- Az orvoslásnak két feladata van: enyhíteni a beteg szenvedéseit és nem ártani a btegnek. Mesterségünk három összetevője: a betegség, a beteg éd az orvos. Az orvos a mesterség képviselője, s a betegnek együtt kell működnie vele a betegség elleni küzdelemben.
- Az orvostudománynak becsülettel el kell ismernie, ha valami meghaladja az erőit.
- Talán az a legjellemzőbb a jó orvosra, hogy nemcsak arra képes, hogy megtalálja és alkalmazza a legmegfelelőbb gyógymódot, hanem arra is, hogy bátorságot öntsön a betegbe, és tartsa benne a lelket a gyógyítás egész ideje alatt.
Érdemes felidézni még néhány Hippokratész-legendát. Az egyik szerint II. Perdikász, Makedónia királya valamiféle, bágyadtsággal járó betegségben szenvedett. Magához hívta Hippokratészt, valamint a knidoszi Eurüphónt. Az utóbbi hashajtót írt elő, a beteg állapota azonban tovább romlott. Hippokratész nem végzett különleges vizsgálatokat, csak nyájasan elbeszélgetett királyi páciensével. A beszélgetések során arra következtetett, hogy Perdikásznak kutya baja, egyszerűen szerelmes atyjának ágyasába. Hippokratész közölte véleményét a királlyal, aki nem örült különösebben a vizsgálat eredményének, de kénytelen volt belátni, hogy orvosa nem jár messze az igazsától. miután engedett titkos sóvárgásának, hamarosan ki is gyógyult összes testi és lelki nyavalyáiból.
Lehet, hogy egy szó sem igaz e tetszetős történetből, mindenesetre Hippokratész műveiben számos olyan leírásra bukkanhatunk, melyek egyértelműen bizonyítják, hogy igen fontosnak tartotta betegei lelki alkatának és állapotának megismerését. Nem kevésbé híres egy másik történet arról, hogyan utasította vissza Hippokratész Artaxerxész király ajándékait. A perzsa király seregét pestis pusztította, Hippokratészt hívták segítségül, s Artayeryész azt is megüzente követével az orgvosnak, hogy hatalmas vagyon lesz munkája jutalma. De hiába minden, Hippokratész visszautasította az ellenség királyának ajánlatát. A párizsi Orvoskar épületének freskóján ma is látható a híres jelenet.
Amikor a szkíta lovasoknál megfigyelt szexuális impotenciát tárgyalja Hippokratész, a következőt tartja megjegyzésre érdemesnek: E betegség oka a lovaglás; a szegényebbek között azért fordul elő ritkábban, mert azok nem lovagolnak.
Ismerjük Hippokratész ortopédiai módszereit a különböző ficamok és törésk gyógyítására; némelyik ma is javallható. Gazdag tapasztalati anyag alapján dolgozta ki Hippokratész ezekez a gyógymódokat: a stadionokban rendezett harci játékok során rengeteg sérülés történt.
Hippokratész életét elsősorban műveiből ismerjük. Életrajzának számos részlete örökre homályban marad. A neki tulajdonított művek közül jó néhány valójában másoknak - sógorának, fiainak (Thesszalósznak és Drakónnak), tanítványainak, sőt a knidoszi iskola egynémely tagjának a műve. A hippokratészi írásgyűjtemény 60 könyvből áll, innen a neve: Hekszakontabiblosz; van olyan könyv, mely csak néhány lapot számlál, s a gyűjteménynek csak alig tönn mint egyharmada származik magától Hipporkatésztől. Hogy mennyire hitelesek, nem tudni, de az biztos, hogy az iratok többsége Hippokratész korából való.
Jogosnak látszik az a föltevés, hogy a kószi mester összeállította a saját szakkönyvtárát, amelyben az elődjeitől örökölt feljegyzéseken kívül voltak Hippokratésznak saját művei, valamint a rivális knidoszi iskola és más kortárs orvosi iskolák alkotásai is. Fiának, thesszalosznak az írásai is erre a könyvtárra maradtak, s sógorának, polübiosznak a művei is belekerültek a gyűjteménybe. Unokái is e könyvtárra hagyták saját kutatási eredményeiket, s az egész gyűjtemény Hippokratész utolsó ismert leszármazottjára szállt, aki a makedón királyok udvari orvosa volt. Ennek a kései utódnak a halála az i. e. 300 körülire esik.
A szövegeket papirusztekercsekre írták; később újra meg újra lemásolták őket, nem tüntetve föl a címüket, s a másolatok nem mindig voltak hibátlanok. A hippokratészi gyűjtemény végül biztos helyre került: Ptolemaiosz Szótér, egyiptom királya (i. e. 305-285) megalapította az alexandriai könyvtárat, s aranyért megvásárolt minden kéziratot, melyet felajánlottak neki. Feltehetőleg ekkor gyűjtötték össze azt az írásgyűjteményt, mely a Corpus Hippocraticum (a hippokratészi iratok gyűjteménye) néven ismeretes - az ekkor vásárolt írások közé ebben az időben újabb, nem Hippokratésztől származó traktusok keveredtek, hiszen ha valaki egy bizonytalan eredetűírást Hippokratésznek tulajdonított, biztos lehetett benne, hogy megveszik azt tőle, s feltehetően sokan nem tudtak ellenállni a kísértésnek.
A Kósz szigetén született II. Ptolemaiosz (i. e. 300-246 körül) és III. Ptolemaiosz (i. e. 281-221 körül) tovább gazdagította a könyvtárat. Az utóbbi igénybe vette az Alexandriában átrakodó hajók személyzetének a segítségét is a ritka kéziratok felkutatásához. E hajósoktól származnak az úgynevezett Hajó-könyvek. Ezek között szerepel a hippokratészi gyűjtemény egy része is. A hagyomány szerint az alexandriai könyvtár hétszázezer kötetet számlált. Az értékes könyvek nagy része a lángok martaléka lett, amikor Julius Ceasar katonái i. e. 47-ben megtámadták a kikötőben állomásozó egyiptomi hajóhadat.
Szerencsére azonban nemcsak az alexandriai könyvtárban voltak meg a hippokratészi iratok. Számos másolatuk forgott közkézen a Földközi-tenger vidékén. E másolatoknak az volt a gyengéjük, hogy a legtöbb igen mostoha körülmények között készült, a papirusztekercseken nem tütték föl az egyes műveknek sem a címét, sem a szerzőjét, lévén a papirusz igen drága volt, s az írnokok gyakran több művet írtak le folyamatosan egyetlen papirusztekercsre, és nem jelölték meg, hol végződik az egyuk mű, és hol kezdődik a másik. Csak jóval később kezdték külön művekre tagolni az így fölhalmozott írásokat. Az egyes művek címének megválasztásakor a másolók csak a saját - nem mindig tökéletes - ítélőképességükre, és nem mindig kellőképpen fegyelmezett fantáziájukra támaszkodhattak. Könnyen elképzelhetjük, milyen nehéz dolguk volt az első újkori tudósoknak, amikor hozzáláttak az iratok kibogozásához.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Archívum
