|
Mire NEM való az intenzív terápia?
NeMo - dr Nemessányi Mária © 2015.02.11. 23:09
Az intenzív osztályon súlyos, életveszélyes állapotú betegeket kezelünk, akiknek VAN esélyük arra, hogy felépüljenek, teljes, EMBERHEZ MÉLTÓ életet éljenek.
Olyan súlyos, életveszélyes állapotú betegeket veszünk fel intenzív osztályra, akinek ha mégoly csekély esélye is (legyen ez akár csupán 1%), de van esélye arra, hogy nemcsak túléli életveszélyes állapotát, de felgyógyul, és emberhez méltó életet élhet még kisebb-nagyobb ideig.
Borzasztó nehéz visszautasítani valakinek a terápiáját.
Sajnos mégis előfordul, hogy meg kell tennünk! Higgyék el, ez mindnyájunkat megvisel!
A döntés súlya a mi vállunkon, intenzivistákon van, a következmény pedig elsősorban a hozzátartozókat terheli, hiszen még a legidősebb, súlyos senyvesztő betegség végstádiumában szenvedő beteg ember esetében is nehéz elfogadniuk, hogy itt a történet vége, szeretettjük könyve lassan bezárul, a története lassacskán véget ér. A beteg sokszor már nem is fogja fel a körülötte zajló eseményeket. Mégis, az utolsó percig úgy kell bánnunk vele, hogy megőrizhesse emberi méltóságát. Higgyék el, ha szólni tudna, könyörögne, hagyjuk már békén, sőt, van, aki tudatánál van még és meg is teszi... Borzasztó percek ezek nekünk, akik eldöntjük, alkalmazunk-e szervpótló kezelést az ő esetében, vagy sem!
De ideje elmondanom, kik is azok a betegek, akiket nem veszünk fel Osztályunkra.
Nem veszünk fel végstádiumú, senyvedő betegségben - például végstádiumú rákbetegség, visszafordíthatatlan májelégtelenség, krónikus tüdőbetegség olyan fázisa, aikor remény sincs arra, hogy a beteg tüdőátültetés nélkül és gépi lélegeztetés nélkül életben maradhatna, időskori (értsd jóval 90 év felett) a szervezet általános elhasználódásából eredő többszervi elégtelenség, amelyet régebben végelgyengülésnek neveztek - szenvedő betegeket, ahol a végkimenetel feltartóztathatatlan, és előre látható.
Ilyenkor, ha csak egy mód van rá, a beteg hozzátartozóival igyekszünk személyesen beszélni, hiszen - sajnos - az orvostudománynak és az élhető emberi életnek is megvannak a maga jól mehatározható határai.
Természetesen, ha csak a legcsekélyebb esély is van a beteg emberi élethez méltó életminőségének visszaállítására, ott mindent megteszünk gyógyítása érdekében.
Miért nem veszünk fel bárkit, aki szervelégtelenségben szenved?
A válasz igen egyszerű. Megvannak a jól behatárolható emberi és orvosi határok. Csodát tenni sajnos nem tudunk, és bármilyen szomorú, vannak emberek, akiken nem tudunk már segíteni. Lehetőségeink, ágyszámunk, gépeink száma és anyagi forrásaink is korlátozottak, a gyógyítható betegek helyét nem szabad hetekig, hónapokig elfoglalnia egy reménytelen betegnek.
Etikailag ezeknek a betegeknek joga van emberhez méltóan eltávozni az életből, ha a szívük megáll, lejárt az idő, nincs helye sem újraélsztésnek, sem olyasfajta szervpótló kezeléseknek, mint a lélegeztetés, vagy művese kezelés.
Sok olyan betegünk van, akik ép tudattal, egészséges életük utolsó szakaszában arról rendelkeztek írásban, vagy szóban legközelebbi hozzátartozójuk előtt, hogyvisszautasítanak mindenféle, az életüket mesterséges beavatkozással meghosszabbító szervpótló kezelést. Hivatalosan az írásban tett, közjegyzővel ellenjegyzett végrendeletszerű visszautasító nyilatkozat fogadható el, de ha orvosilag helyénvaló a beteg kívánsága, a szóbeli információt is elfogadjuk, főként, ha azt a beteg előttünk jelenti ki.
Van tehát olyan beteg, ahol egyszerűen hagyjuk, hogy a természet folytassa munkáját, beletörődünk, hogy lejárt az Ember ideje. Azt a kis időt, ami a betegnek hátra van, igyekszünk elviselhetővé, fájdalommentessé tenni, és a beteget emberi méltóságának teljében hagyni eltávozni, anélkül, hogy hosszú szenvedését meghosszabbítanánk. Táplálását, folyadékpótlását, alapvető kezelését természetesen folytatjuk, gyógyszeresen mindent megadunk, amit bármely más betegnél is alkalmaznánk, gyógyszereket, oxigénkezelést, de mindezeket bármelyik osztályunk biztosítani tudja. Amikor az idő lejár, nem avatkozunk be a dolgok rendjébe, elfogadjuk azt.
Hangsúlyozom, nagyon fontos a beteg családjával való kommunikáció, a legtöbb esetben pontosan tisztában vannak mindazzal, amivel szemben orvosilag már tehetetlenek vagyunk, és tisztán látják, hogy a beteg életének meghosszabbítása mesterséges, eszközös kezelésekkel, újraélesztési kísérletekkel, nem a beteg érdekeit szolgálja.
Szomorú tények ezek, hiszen állandó harcban állunk a kaszással, örök háború ez köztünk, orvosok, és az elkerülhetetlen között. Alázattal kell fogadnunk a természet rendjét, azt, hogy élet nem létezik halál nélkül. Könnyebbé tehetjük, feltartóztatni azonban nem minden esetben lehet.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Archívum
