Valóban ez a kérdés foglalkoztat. Portálom immár több, mint egy éve létrejött, mindazokért, akik ingyen szeretnének jó tanácsot kérni, kapni egészségükkel kapcsolatban. Kissé lelombozó az a tény, hogy miközben mások százezreket kérnek ugyanazért a tanácsért, ingyen senkinek sem kell. A portál látogatottsága jelenleg nem több, mint 9-12 fő naponta. Igaz, nekem sincs annyi időm, amennyit szeretnék, és őszintén szólva kedvemet is szegte, hogy ennyire nem érdekli az embereket a saját egészségük.
Igazából arra számítottam, hogy a fórumban hemzsegni fognak a kérdések... mindezidáig egyetlen egy sem érkezett...
No nemcsak a portálból indulok ki. Egy jónevű, igen rangos orvos-és nővérgárdával dolgozó közkórházban dolgozom. Napjainkban egyre súlyosabb betegek érkeznek. Miért súlyosabb ma egy beteg állapota, mint akár öt évvel ezelőtt?
Sok tényezőből adódik ez a helyzet.
Egyrészt a mai embernek "nincs ideje" a saját egészségére. Nem mozog, nem étkezik egészségesen, és nem veszi figyelembe saját szervezete figyelmeztető jeleit.
Ha mégis megbetegszik, "nincs ideje" otthon maradni, vagy félti az állását és egyszerűen tovább dolgozik, anélkül, hogy utánajárna, miért is érzi magát fáradtnak, kimerültnek.
Az eredmény a legtöbb esetben: olyan állapotú beteg érkezik akár a sürgősségi osztályra, akár a sebészetre, akin rövid távon talán tudunk segíteni, de hosszú távú kilátásai legfeljebb, ha egy évre szólnak. Igen, a menthetetlen rákbetegekről, vagy a többszöri mellkasi fájdalmat követő friss infarktusról egyaránt beszélhetünk. Minden betegségnek vannak figyelmeztető előjelei... ne hagyjuk figyelmen kívül!
A probléma másik oldalát a gyógyításból kivont anyagi források jelentik. Sok esetben, és sajnos ez leginkább az állami szféra mammutkórházairól mondható el leginkább, a beteget továbbküldik, elpasszolják, vagy hetekig váratják egy-egy vizsgálatra. A műtétek esetében még rosszabb a helyzet, több hónapos-másfél két éves várólisták alakultak ki az elmúlt időszak forrásmegvonásai és kórházleépítései nyomán.
(Folyt.köv.)
Erről azonnal eszembe jutott, hogy milyen sokszor hallom manapság: "jaaaj, meghalni sincs időm". Dehogynem, csak az a baj, hogy a felismerés elég végletes.