 |
José Giuseppe:
A TÚLAGGÓDÓ ZAKLATOTT HÜLYE BAROM
|
Sok-sok éve történt. Nagyon kövér voltam, és az alkoholt se vetettem meg. Persze mindig lekötöttem magam valamivel, akkoriban sokat írtam, verseket, prózákat és verselemzéseket is. Néha kemény kritikákat. Olyan is volt, hogy pár deci vodka után fogtam neki valamelyik írás elemzésének, és hát az igazat mindig eltaláltam, de vagy a szigorú szabályok szerinti analízist alkalmaztam, vagy az érzelmeimre hagyatkozva magát a mondanivalót emeltem ki. Néha összejött mindkettő egyszerre.
Azt se tudtam, mi az a sport, mi az a mozgás. Írni persze tudtam, ha nem is túl jól, de elfogadhatóan. Az irodalmi portálon, ahol elég hamar elfogadtak kritikusnak, több ezren voltunk, az átlagember el se tudja képzelni, mennyi önjelölt költő és író hiszi magát tehetségesnek. Egy az egybe olyan, mint az X-Faktor válogató, csak itt nem hallod, ahogy nyivákolnak. Csak olvasod. Az is elég borzasztó. Persze vannak tehetséges művészjelöltek, olyasmi ez, mint nálunk a street workoutban azok a tizenévesek, akik egykettőre megtanulják a planch-et és a front levert, de a nagy többség hónapokat, éveket szenved vele. Igen , kell a szorgalom, a kitartás, de létezik olyan is, hogy tehetség.
Halványan emlékszem, hogy volt ott valami csóka, aki elég szar verseket írt, ráadásul otromba, trágár stílusban, hát persze, hogy alaposan megkritizáltam. Aztán ez a fickó elkerült az oldalról, és azóta is abban a hitben él, hogy erről én tehetek. Csakhogy én inkább arról tehettem, hogy szétittam az agyamat, összevissza zabáltam, persze este, lefekvés előtt, nappal meg alig ittam, mármint vizet, és amúgy is széthajtottam magam, főleg agyilag és idegileg, mert túl sokat dolgoztam, igaz, egész nap csak ültem, vagy vezettem. Oké, néha járkáltam is, hiszen rendőr nyomozó voltam, utána meg vöröskeresztes utcai szocmunkás. Ez az egész csak addig ment, amíg egy szép napon lement a pulzusom 40-re és úgy maradt. Először azt hittem, másnapos vagyok, de amikor másnap is úgy maradtam, rájöttem, hogy itt komolyabb a baj. Akkor kaptam a pészmékerem. Jó kis mutatvány volt, emlékszem, mekkora tragédiának fogtam fel a dolgot, azt hittem, minden megváltozik. De nem változott semmi, akkor még nem.
Egy darabig elvoltam magamnak, majd amikor már túlságosam kövér lettem, elkezdtem fogyókúrázni. Leírhatnám újra tök részletesen, hogyan lett belőlem kövér disznóból kevésbé kövér disznó, és tök gyenge alkeszból egy viszonylag erős csávó, meg hogy hogyan szerettem bele a street workoutba, amiben a mai napig is kezdőnek tartom magam, de inkább a lényegre térek. Tegnapelőtt kiborultam. Meg tegnap is. Sőt, az elmúlt négy és fél évben, mióta sportolok, gyakran kiborultam. Mert én egy ilyen túlaggódó zaklatott hülye barom vagyok. Ezt osztotta a sors. Csakhogy, és erre már régebben rájöttem, van valami, amitől elmúlik az aggódásom, ami megszünteti a zaklatottságom, és amitől megszűnök hülye baromnak lenni, ez pedig az edzés. Az a fajta edzés, amit szívvel-lélekkel csinálok.
Ezt az edzést nem lehet sem elmondani, sem leírni, ezt csak érezni lehet, de én azért most megpróbálom. Mármint elmondani. Azt, hogy mi történt a mai napon. Kiborultam attól a hülyétől, aki már évek óta minden fórumon, profilomon, oldalamon zaklat, trágárkodik, egyszerűen elegem lett, beborult a világ, sötét lett minden. Van ilyen az emberrel, hogy valami miatt amúgy is kivan, és olyankor elég egy csepp a pohárba, és borul minden. Tudom, a pészmékerem nem változtatta meg az életemet, de mégis nagyon megváltoztatta, és ez nem tragédia, már nem az, észre sem veszem, és nem is tudom, miért beszélek róla annyit, talán mert ennek köszönhetem azt, hogy most itt tartok, ez volt az intő jel, hogy változtatnom kell, hogy jó útra kell lépnem. De az agyamba nem tettek semmi kütyüt, így ha elkap az ideg, nekem annyi, borúsnak látom az egész világot. Ezt láttam hétfőtől ma estig.
Most estére viszont minden visszaállt a helyére. Mert elmentem edzeni. Hát csak úgy lementem, de az úton már azon gondolkodtam, hogy a leírt mai mell-bicepsz (volt benne hát is) edzésterv előtt ki kell próbálnom, megy-e a 15 haskerék talpon, mert ha megyek megnyerni az új edzőterembe a havi bérletet, akkor nem éghetek be. Muszáj lesz megcsinálnom. Olyan nincs, hogy ne menjen, de azt is tudtam, hogy jó két éve toltam le utoljára 14-et, és azóta csak heti egyszer, vagy ritkábban haskerekeztem, és akkor is csak ötöt-hatot egyszerre, na jó, nagy néha becsúszott a nyolc is. Idetartozik, hogy életemben egyszer nyomtam ki fekve a 90 kilót, azt hiszem segítséggel, évek óta hatvannal nyomom, nagy néha az edzőmmel megvolt párszor a 80 is. Az meg egyébként tökre hidegen hagy, hogy elvileg nekem már százakat kéne nyomnom, én nem súlyemelőnek készülök, és nem is későbbi nyomoréknak.
Megérkeztem a terembe, és tök véletlenül egy ismerős kiscsajjal futottam össze, akivel jól elbeszélgettünk. A kiscsaj azért kiscsaj, mert 16 éves, az anyukája biztosan olvassa is most ezt az írást, és legalább megtudja, hogy segítettem a lányának az edzésben. Ide kéne egy smiley, de prózai műbe nem illik. Szóval mondtam Boginak (ebből még úgyse tudja senki, ki is ő), tehát mondtam Boginak, milyen jó, hogy itt van, legalább segít felmérni, megszámolni a haskerék gyakorlatomat.
És most jön a lényeg. Jó sokáig kellet rá várni, tudom. Bemelegítés, aminek szerves része nálam a hindu fekvő, az egylábas guggolás és a kézállás. A kézállás tök jól ment. Egyszerűen sírni tudnék örömemben, hogy régen ebben mennyire szerencsétlen béna voltam, most meg egyenesen imádom! Szóval, simán fellendültem, még nyomtam is bele párat, de közben meg már vártam a haskereket. Hogy meglesz-e a tizenöt? Ott volt egy kedves edzőtársam is, elég erős fiatal srác, mondta, hogy ő is megpróbálja. Odahívtam Bogit, és nekiláttam. Azt vettem észre, hogy a haskerék rohadt könnyedén gördül előre, és szinte magától csúszik vissza, mondom, mi van ezzel, beolajozták? A hatodiknál-nyolcadiknál csak úgy röppent, és még a tizediknél is úgy gurult, mintha lökték volna. Akkor már tudtam, hogy meglesz a tizenöt, a tizenötödiknél meg éreztem, hogy mehetne még egy pár... de leálltam, mert kellett erő az edzéshez is. Ja, hát hogyne, a tizenötödik után azonnal lenyomtam egy sárkányzászlót, szép lassan, magasra, majd egész lapos szögbe leereszkedve, mert mér' ne?
Az edzés elkezdődött. Szűkfekvő, vállszéles huzi, de ezek csak általános megszokott elemek. A mell-bicepszhez volt fekvenyomás, széles fekvő emelt lábbal, mellre nyomás 45 fokban, kézi súlyzózás váltott karral, meg orosz fekvő is. Meg rendes fekvő is és egy csomó minden. A harmadik körnél látom ám, hogy a fekvőpadon a srácok jó nagy súlyokat pakoltak fel a rúdra. Kereken 90 kilót, na, mondom, úgyis elememben vagyok, kipróbálom. Persze, segítettek, de elmondásuk szerint épp csak beleértek. Hát, kicsit beleértek, vagy nagyon, egyre megy, mert megpróbáltam, mert meg mertem próbálni. Semmi bajom nem lett, se a haskeréktől, se a kilencven kilótól. Inkább elmúlt minden bajom, ami csak volt.
Kicsit szebben és érthetőbben akartam mindezt leírni, de nem megy. Mondtam, hogy egy igazi jó edzést nem lehet elmesélni, azt csak érezni lehet. Amikor kizárod az egész világot, és a csak a súlyok, a rudak és a gyakorlatok vannak. Amikor egy sima kézállástól sírni tudnál, mert érzed, hogy a szívedből jön, azt nem lehet elmondani. Nem lehet elmondani azt sem, amikor az eszeddel még nem tudod biztosan, hogy megy-e majd a tizenöt haskerék, de a szíved mélyén érzed, hogy mennie kell, mert te ezt kaptad az élettől, hogy menjen, hogy megcsináld, hogy sikerüljön. Azt soha sehogyan nem lehet leírni, milyen az, amikor már 70 perce vagy lent a teremben és hátra van még egy egész szuperszett, de nem unalmas semmi, egyszerűen szétrobbansz a tenni akarástól, a lelkesedéstől, az örömtől, és nyomod ezerrel, közben már csavarni lehet az izzadságot az atlétádból, és az egyperces pihenők közben is lihegsz, de nem a fáradtságtól, hanem az örömtől, vagy már magad sem tudod mitől, mert piszkosul büszke vagy magadra, és hálás vagy az életnek, hogy ezt adta neked. Azt lehetetlen jól elmondani, hogy mennyire feldob ez a mozgás, hogy ez éltet, hogy soha életemben egyetlen mámoros pillanatom sem tudta megközelíteni azt az érzést, amit nekem egy függeszkedésben lábemelés, egy fejállás és egy fekvenyomás jelent. Pláne 90 kilóval. A szívemet símogatja ez a szám, és a tizenöt is, az egész mai edzés mindenestül feldobott, felemelte a lelkem, fel egészen az égig, még annál is tovább, fel egészen a csillagokig. Tudom és érzem, hogy ma mindent beleadtam, és tényleg csak hálát adok az Életnek, Istennek, a Sorsnak és mindennek, hogy mindezt megtehetem, hogy ezt végigcsinálhatom minden egyes nap, és hogy újra olyat érezhettem, amiért valóban érdemes élni!
Megköszönöm a mai napot, megköszönöm az összes eddigit és azokat is, amelyek még várnak rám. Megköszönöm azt, hogy itt lehetek, hogy mindezt elérhettem, és bár nagyon büszke vagyok, nem vagyok elégedetlen. Megköszönöm azt is, hogy a mai edzés végén még sikeresen lenyomtam egy pár macskanyúzást, lenyújtottam, és ezek után úgy jöttem el a teremből, hogy tudtam, az élet nagyon szép és azt is tudtam, hogy már nem vagyok túlaggódó, zaklatott, hülye barom.
Mert az élet nekem mást osztott. Meghajolva köszönöm meg!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Archívum
